Abban a pillanatban, amikor egy országban a futballt művészet kategóriájába sorolják, a művészet végleg a politika erőterébe züllik.
Nem más ez, mint a nemzet DNS-ét jelentő nemzeti kultúrán belüli randalírozás, padlássöprés, hatalomba jutott csőcselék szellemi szobordöntögetése. Mondom ezt az MTA bedarálásának egyéves évfordulóján, amikor a semmiféle tudományos előélettel nem rendelkező, pusztán hatalmi ügyeskedéssel rektorrá tett kézilabdaedzőt betolják az egyetemeinket összekapcsoló legfőbb szervezet, a Rektori Tanács legszűkebb vezetésébe. Mindez a Rákosi-korszakot idézi, amikor párhetes gyorstalpalókkal érettségihez juttatott cipészeket, kőműveseket raktak országos jelentőségű vállalatok éleire, hogy ideológiailag agyonterhelt döntéssel végre az addig elnyomott proletár osztály tagjai hatalomhoz jussanak.
Meglett a következménye, ahogy ennek a mostani rombolásnak is. És nem jövőidőben.
A kultúra egészpályás letámadásának napjaiban a károkozás máris érvényesül. A DNS-spirálra felfűzött gének, az alkotók gondolkodók, tudósok, akadémikusok, Kossuth- és Jászai-díjasok, Érdemes művészek, Széchenyi-díjasok stb. Nem kell sorolnom: mindazok, akik nem politikai koncokon jóllakva, de a szellem új útjait keresve, hagyományait óva, belső késztetésből és függetlenül működnek.
Ők ma egyszerre, de egymástól függetlenül tiltakoznak szinte teljes fronton. Az építészek egy fontos modern építészeti emlék (Virág Csaba elektromos teherelosztó épületének) megalázása ellen emelték fel szavukat, ahogy korábban a Budai Vár nevetséges neobarokk kispolgári giccsé silányítása ellen is. Ezalatt a színházi szakma legnagyobb nevei, bármely politikai ízlés által tisztelt kiválóságai, Kossuth-díjasok és Nemzet színészei hallatják hangjukat a szétverés alatt álló Színművészeti Egyetem, mint nagy hagyományú szellemi műhely védelmében. Írók petícióznak a nyakukba tett fél, vagy tán annyira sem művelt, ám annál erőszakosabb pártkomisszár kútmérgezésével szemben. Egyetemi és tudományos szféra, a művészeti és kulturális élet valamennyi spektruma. Mindenhol áll a bál.
Gumicsont? Oszd meg és uralkodj? Nyilván mindkettő.
Amíg a nemzet DNS génállománya, maguk az alkotó kiválóságok a működésük, intézményeik életben maradása érdekében idegeskednek, addig sem figyelnek oda másra. Noha mindannyian tudjuk, a haza, Magyarország holnapja, gyermekeink jövője érdekében bőven lenne mire. Gondoljunk csak a három tó, A Fertő-tó, Tata csodás tava és a Balaton párhuzamosan épp most zajló tönkretételére. Gondoljunk a nyíltan környezetszennyező Mátrai Erőműre, gondoljunk az ’56-os forradalom eszméjét meggyalázó titkos orosz-magyar paksi paktumra, a magyarázhatatlan s hazánkat évszázados adósságrabságba verő titkos Belgrád-Budapest vasútszerződésre. Gondoljunk a fideszes pedofil Kaleta Gábor nyári uborkaszezonba szervezett perének vérlázító eredményére. A temérdek százmilliárdokat felemésztő mihaszna stadionokra, melyek minden zsák cementje egy-egy hátrányos helyzetben lévő fiatal tömegsport lehetőségétől vonta el az esélyt, hogy a világ legtehetségtelenebb focistái akkor is milliós fizetéseket kapjanak a járvány alatt, amikor az orvosok és ápolók a beígért megalázó prémiumaikhoz sem jutnak hozzá.
Lenne mire figyelni, ami mélyen felrázza az egyszerű, hétköznapi erkölcsökkel, józan ésszel élő embereket. Ennyi pusztítást, feje tetejére állított kártevést nincs mivel magyarázni.
Mi a futballt a művészet kategóriába soroljuk